A Hampshire-i Grange Fesztiválon, amely a brit nyári ünnepi játékok egy része, olyan zengő hangú operaénekes veteránok állnak a színpadon, mint a főszerepben Sir John Tomlinson. És nem énekelnek egy hangot sem.
Kevés olyan operaénekes létezik, akik elérik a brit nemesi megszólítás rangját. Az tehát nem mindennapi jelenség, ha egy színpadi előadás rögtön két lovaggal is büszkélkedhet úgy, mint most a Hampshire-i Grange Fesztiválon, a nyári ünnepi játékok egyik rendezvényén. Az ünnepi játékok keretein belül Glyndebourne példáját követve operákat mutatnak be brit vidéki birtokokon minden ezzel kapcsolatos olyan cicomával együtt, mint a szmoking viselése és a piknik megrendezése.
Ezzel kapcsolatban csak az a tény említésre méltó, hogy a két zengő hangú operaénekes veterán, Sir John Tomlinson (basszus) és Sir Thomas Allen (bariton), egyetlen hangot sem fognak énekelni. Lear és Gloucester szerepében lépnek fel Shakespeare Lear király-ának egy olyan megzenésítés nélküli előadásán, melyen kizárólag operaénekesek vesznek részt, köztük a szopránénekesnő Susan Bullock és a tenorénekes Kim Begley.
Figyelemfelkeltő tréfa?
A 82 éves lovagi címmel bíró Sir Ian McKellennel ellentétben, aki nemsokára a legmesszebbmenőkig ki fogja meríteni a hihetőség hiányának a kiküszöbölését, amikor Hamletet, a fiatal herceget testesíti meg, a hetvenes évei derekán járó Tomlinson és Allen legalább a szerepének megfelelő életkorral rendelkezik. Tomlinson még csipkelődik is, hogy némileg túl fiatal egy demenciában szenvedő király alakításához. Lehetséges, hogy az ötlet, operaénekeseket alkalmazni egy beszélt színdarabban, ráadásul az operarendező Keth Warner vezetése alatt, nem más, mint figyelemfelkeltő tréfa, mely olyan operaénekesek jó híréből táplálkozik, akik a hangjuk első virágkorát már maguk mögött hagyták.
A kísérlet ezzel együtt nem tűnik teljesen helytelennek, ha arra a zenei érzékenységre gondolunk, melynek segítségével nagy színészek képesek arra, hogy Shakespeare szövegeinek mély értelmét a hallgatóság számára felfedjék, amikor a rímet és a prózát dallamosan adják elő.
A különc költőnő Edith Sitwell, akinek hangos előadásra készült versei az énekbeszéd műfajára lettek megalkotva, valamint Virginia Woolf, a dallamos próza mestere, Shakespeare-t szokásukhoz híven a saját írói munkájuk befejeztével olvasták: «Amikor a szellem tárva-nyitva áll és vörösen izzik», mindketten megrészegedtek Shakespeare nyelvezetének hangzási világától. Edith Sitwell véleménye szerint az Antonius és Cleopatra a hangzás legnagyobb csodája, melyet ember valaha is képes volt megteremteni.
Az operaénekesek Tomlinson és Allen tehát joggal remélhetik, hogy sokéves tapasztalatuk a zenei hangok nyelvi kifejezésében, az éneklés testiségében és az arckifejezésben segítségükre lesz abban, hogy új árnyalatokat fedezzenek fel Shakespeare Lear király-ában. Talán az is szándékukban áll, hogy a költészet és a zene elválaszthatatlanságát érzékeltessék, amit a grófnő is kénytelen Richard Strauss Capriccio-jában elismerni, amikor felteszi magának a kérdést, hogy vajon a szavak-e azok, amik a szívébe markolnak, vagy a zenei hangzás hatása-e az, ami erősebb.
Forrás: www.faz.net