Boris Johnson a Brexit utáni jövőt rózsaszínben festi le, de a Brexit ellenzői kevésbé optimisták. Kinek van igaza? Megkérdezzük az első « német hölgyet » a brit Felső Házban, aki a „Vote leave”-kampányt vezette: Gisela Stuart bárónőt. (Klaus-Dieter Frankenberger cikke)
Boris Johnson a Brexit megszavazásának első évfordulójára nemrég, mint már annyiszor, rózsaszínű képet festett a jövőről : « Ki fogjuk aknázni újonnan megszerzett függetlenségünk valódi potenciálját, a teljes Királyságot egyesíteni fogjuk és magasabb szintre fogjuk emelni », jósolta a miniszterelnök optimista módon. A szabadságot, melyet a Brexit eredményez, arra fogják használni, hogy az egész országban befektetéseket kezdeményezzenek és munkahelyeket létesítsenek.
Az Egyesült Királyság EU-ból történt kilépésének bírálói ebben a mesében persze nem hisznek. Ők a kemény következményekre hivatkoznak a gazdaság számára és az országban megmutatkozó fokozott centrifugális erőkre : Skóciában a függetlenség hívei új lendületet kaptak. És a kapcsolat a 27 ország EU-jával feszült ; a rendszer erősen mérgezett. Viszont az, hogy egy kapcsolat harmonikus válással fejeződne be, sem a magánéletben, sem a politikában nem általános szabály. A Brexit-nek Brexit a neve, akárhogy is nézzük. A sérelmek megmaradnak, a felek szemrehányásokat vágnak egymás fejéhez, felmerülnek a felelősség kérdései.
2016 június 23-án az európai politikát és az EU nevű intézményes-eszmei építményt súlyos földrengés rázta meg. A választópolgárok relatív kis többsége az Egyesült Királyságban az EU-ból történő kilépés mellett szavazott. A kilépés híveinek nagy része leginkább Angliából származott, a Wales-iek hozzájuk csatlakoztak; a többség Skóciában és Észak-Írországban a leszakadás ellen szavazott. Ennek az alapvető, hogy ne mondjuk alapromboló döntésnek az utórengései a mai napig érezhetőek és a jövőben is érezhetőek lesznek. Ez kifelé az “Európához” fűződő viszonyt érinti – itt sok minden még nem került tisztázásra. A kereskedelmi és együttműködési megállapodás, melyet csak nagy keservesen sikerült létre hozni, sok kérdést nyitva hagy és sok kívánságot nem elégít ki.
Úgy tűnik, hogy az Egyesült Királyság belső rendje megingott, a vámpolitikai szabályok Észak-Írországot illetően vitásak és támadják őket. A gazdaság, úgy a brit mint a kontinensen például a német, nagy veszteségekről és bürokratikus akadályokról panaszkodik.
A kilépés következményei még akkor is valósak, ha a helyzet eddig nem alakult annyira rosszul, mint amilyenre a sötét hangvételű forgatókönyvek alapján számítottak. De a következmények mégis súlyosak – gondoljunk csak London kilépésére az Erasmus-programból. Kérdezzünk meg tehát valakit, aki kiemelkedő pozícióban reklámozta a leválást: Talán alábecsülte a Brexit következményeit, Stuart bárónő? Gisela Stuart, manapság Stuart of Edgbaston bárónő, hosszú éveken át munkáspárti képviselő az Alsó Házban és öt évvel ezelőtt a “Vote leave”-szervezet tanácsának elnöke, melynek kampánybizottságát a prominens konzervatív Michael Gove-val együtt vezette, természetesen tudatában volt, hogy a következmények messzemenőek lesznek. Mégpedig két szempontból is: egyrészt az Egyesült Királyság belső élete szempontjából, mely ezáltal rá lett kényszerítve, hogy “az ország hosszú ideje halogatott alkotmányt érintő problémáit az önreflexió időszakában oldja meg”, ezután pedig az EU-ban lévő “régi” partnerekhez fűződő viszonyt illetően.
Hát igen, ez a viszony bizony zűrzavaros. Nyilvánvaló volt, hogy el fog telni egy kis idő, mire ez vagy az a kérdés tisztázódik, például a szállítási lánc működése vagy a halászat körüli probléma elfogadható megoldása mindkét fél számára. Az viszont igazán “fájdalmas” volt, hogy Európának az az ígérete, miszerint Londonnal sportszerűen akar együttműködni, a tárgyalóasztalnál egészen másmilyennek mutatkozott. “Azt az ötletet például, hogy a béke fenntartása Írországban és Észak-Írországban Nagy-Britannia számára nem éppen annyira fontos, sőt kevésbé fontos, mint az EU számára, kicsit furcsának tartom.” Stuart nem akar Európa bosszúvágyáról beszélni, még akkor sem, ha az emberben néha felmerülhet a gyanú, hogy pontosan erről van szó. Csak ennyit: “Nem akarják megkönnyíteni a dolgunkat.”
Zavarosan tevékenykedő kormányok
De a britek saját maguknak sem könnyítették meg a dolgot, leginkább a kormányaik reagáltak sokszor zavarosan. És ez az a hibás megítélés, amit beszélgetőpartnerünk nyíltan bevall. “Az volt a véleményem, hogy egy olyan kormánynak, mely népszavazást kezdeményez, azt a felelősséget is vállalnia kell, hogy az eredményt megvalósítsa.” De David Cameron, a konzervatív miniszterelnök, rögtön visszalépett. Utóda, Theresa May ugyan állította, hogy “Brexit means Brexit”, de az Európához való viszonyon a lehető legkevesebbet akart változtatni. Ezzel egyidejűleg Brüsszelben és máshol is olyan illúziókat tápláltak, hogy a britek esetleg mégis meggondolják magukat. Ráadásul May olyan célokat tűzött ki, melyek egymásnak ellentmondtak. Csak akkor lett mindenki számára nyilvánvaló, hogy a Brexit tényleg Brexit-et jelent, miután Boris Johnson lett a miniszterelnök. “A Theresa May és Boris Johnson közötti időszak volt az, ami rengeteg kárt okozott. Ezt pedig nem láttam előre.”
Gisela Stuart valószínűtlen, ha nem egyenesen példátlan életutat tudhat maga mögött. Nem az a példátlan benne, hogy fiatal lány korában könyvesbolti eladói végzettséggel elhagyta alsó-bajorországi otthonát, hogy Angliában ugyanazt tegye, amit itt sok más fiatal is tesz: hogy megtanuljon angolul. Ezt egy másik angol nyelvű országban is megtehette volna, hiszen ezeket a pályázatokat is beadta; de felajánlottak neki egy munkahelyet Angliában: egy egyetemi könyvesboltban kapott állást, megtanult angolul, férjhez ment – és vendéglátó országában megkezdte politikai karrierjét.
Első próbálkozása, még lánykori nevén Gschaider-ként kudarcba fulladt: indult az 1994-es évi európaparlamenti választáson és kis hátránnyal veszített. Az “Európa”-dosszié természetesen a szakterülete maradt. Három évvel később munkáspárti jelöltként sikerült helyet szereznie az Alsó Házban Birmingham területének egyik választókerülete számára; ezt négyszer tudta megvédeni: 2002-ben, 2005-ben, 2010-ben és 2015-ben. (Ezt a választókerületet egyébként 1938-ban egy bizonyos Neville Chamberlain képviselte.) A 2017-es évi előre hozott parlamenti választáson már nem jelöltette magát; már két évvel előbb elhatározta, hogy a 2015-ös törvényhozási időszak lesz számára az utolsó. “Valami mást” is akart csinálni a politikán kívül.
De aztán Stuart képviselő először vonakodva, majd teljes meggyőződéssel belevetette magát a Brexit-kampány viharába. És ez csodálatraméltó: Egy munkáspárti képviselő német gyökerekkel és Boris Johnson, egy a bohócszerűségre hajló konzervatív, aki napjainkban miniszterelnök, az EU-ból történő kilépés “Vote leave” nevű kampányának vezéralakjai, egy olyan ügyé, mely a legmesszebbmenő politikai és társadalmi drámaisággal és jelentőséggel bír. Ez a pártjából sokakat megdöbbentett és ezt éreztették is vele. Stuartot viszont az döbbenti meg a mai napig, hogy sok munkáspárti politikus mennyire keveset tud arról, hogy a párt központi országában miért szavazott olyan sok munkáspárti választópolgár az EU-ból való kilépés mellett. Németországban persze úgyszintén: Sokan azok közül, akikkel előzőleg gyakran találkozott német-brit körökben, nem tudták megérteni és felfogni Stuart elkötelezettségét. Vajon mi vihette erre őt, aki napjainkban mint első “német hölgy” a londoni Felső Ház tagja? (Az első német férfi a Kamarában Ralf Dahrendorf volt.)
Megtámadva és elkerülve
Amikor 2016-ban az akkori miniszterelnök Cameron a népszavazást kezdeményezte, azzal a kérdéssel szembesült, hogy helyesli-e a bennmaradást egy olyan EU-ban, mely véleménye szerint nem képes – vagy nem hajlandó – a reformra. Stuart már 2005-ben ezen a véleményen volt; ez az európai alkotmánygyűlés befejezése után történt, melynek tagja volt. “Annak érdekében, hogy ebben a britek továbbra is részt vegyenek, valaminek változnia kellett volna. De ilyen változás nem volt.” A britek meg akarták tartani a nemzeti államot és nem akartak beleolvadni az EU-ba. Az ígéretek, melyeket Cameron 2016-ban az EU-partnerállamoktól kapott annak érdekében, hogy az EU-tagság folytatását szorgalmazza, szóra sem érdemesek. Ez tehát a következőt jelentette: Véleménye szerint tisztázni kellett a dolgot a tagság körül, a kétkedőből a kilépés aktivistája lett. Megtámadták és elkerülték. Például a londoni Német Nagykövetség.
A mai napig sincs kapcsolata Németország képviseletével az Egyesült Királyság fővárosában, közli Stuart telefonon, legalábbis olyan jellegű nincs, ami onnan indult volna ki. Itt a kampány ideje alatt csend honolt, nem úgy, mint más EU-tagállamok nagykövetsége esetében. A Brexit hívének szemében ez a csend a megértés hajlandóságának, illetve a megértés képességének hiányát fejezi ki. Ami sok német újságíróra is vonatkozik, akik, már amennyiben egyáltalán beszéltek vele, egy fajta beismerést és bűnbánatot követeltek tőle, mondja Stuart; ami elmondásából kicseng, szomorú beletörődésre emlékeztet. Senki nem kérdezte meg, hogy a szavazati eredményt vajon mivel lehet magyarázni. A választ arra a kérdésre, hogy a németek miért reagáltak ennyire döbbenten, dühösen és érzelmileg telítetten, egy barátjától kölcsönzi, aki állítólag ezt mondta: “Gisela, meg kell értened a németeket. Az ő szempontjukból ez olyan érzés, mintha éppen egy barátnő hagyta volna el őket. Megsérültek és ezt alig bírják elviselni.” Ezzel meglehetősen fején találta a szöget.
És most hogy néz ki a jövő? Ami a német-brit viszonyt illeti, Gisela Stuart viselkedése optimista. A nemrég kötött megállapodások értelmében ezt a viszonyt sok év hallgatás után a kormányok szorosabb és szabályosabb időközönkénti tanácskozásai új és megbízható alapokra fogják állítani. És ezután újra többet kell « az ifjúságba » fektetni, a brit-német megértés szervezeteinek pedig, melyek a háború után jöttek létre és mostanra « kissé elbóbiskoltak », « fel kell ébredni ». Nagy-Britannia mindenesetre teljes mértékben tudatában van Németország (és Franciaország) jelentőségének az ország szempontjából. « Remélem, hogy ezután az időszak után, mely fájdalmas volt, egyszerűen elismerik a realitást és gyakorlatias módon a legjobbat hozzák ki belőle. »
Vajon életben maradnak a liberális demokráciák ?
És akkor még itt van a nagy egész: Az önkényuralmak kihívása után vajon életben maradnak a liberális demokráciák ? « Túl fogjuk élni a globalizációt és Kína megerősödését ? » A túlélés kérdései – ezek a valódi lényegbevágó kihívások, mondja Stuart bárónő. És ezek szükségessé teszik, hogy « összeálljunk és együttműködjünk. Ebből a szempontból ugyanazok a kihívásaink és ugyanazok az érdekeink ». A « Global Britain »-kérdésről, Boris Johnson kedvenc jövőképéről, nem beszél.
Talán abban segítségünkre lesz a közös alkalmassági próba, hogy kivonjuk a mérget a brit-európai viszonyból. De az új normalitás mégis másmilyen lesz, mint a régi volt. A válás mégiscsak válás, kevesebb a közös pont, kisebb az egymáshoz való közelség ; de talán kevesebb a félreértés is és hosszú távon kevesebb a veszekedés.
És mi a helyzet az « angol nacionalizmussal”, mellyel kapcsolatban, leginkább a kifejezés kellemetlen kisugárzása miatt, az utóbbi időben sokat lehetett olvasni és nem keveset látni ? « Ó, az angol nacionalizmus olyan, mint a langyos sör », mondja Stuart; ami nagyjából annyit jelenthet, mint : Nem mindenki szereti. Vagy éppenséggel langyos. Nem akarja eltúlozni és nem akarja alábecsülni a dolgot. Csak kevesen gondolkodnak el azon, hogy hogyan lehet a patriotizmust és az ehhez hasonló érzelmeket kifejezni. Az Európa-Bajnokság zárómérkőzésén az angol csapat szurkolói legalább tudták, hogy ezt hogyan tehetik (ami alatt természetesen nem a randalírozás és a rasszista közönségesség értendő) : A stadionban az olasz három színű zászlók mellett csak olyan zászlókat lehetett látni, melyek a vörös Szent-György-Keresztet ábrázolták.
Stuart újra felveszi a beszélgetés fonalát az Egyesült Királyság egységével kapcsolatban : Szükséges, hogy Anglia, a többség nemzete, sokkal inkább tudatában legyen annak, hogy az egység szempontjából mennyire nagy és « valószínűtlenül fontos » például Skócia hozzájárulása. Az angoloknak tehát végre be kell fejezniük az állandó panaszáradatot, mert pénzt utalnak Wales-be, Észak-Írországba és Skóciába. Ahhoz, hogy az egységet lássuk és felismerjük azt, hogy mi is tartja össze, az angol pénzátutalás szemüvege, az a közhely, mely « Európában » is hajlamos viszályt szítani, mégiscsak túl gyenge. « Éppen most hagytunk el egy egységet és gondoskodnunk kell róla, hogy a másik egység összetartson. »
És ez mennyire igaz : 2016 június 23-án történelmet írtak. És egy alsó-bajorországi gyökerekkel rendelkező brit részt vett ebben.
Forrás: www.faz.net