A Wolf Alice új albuma: Ez Anglia utolsó nagy zenekara?

A Wolf Alice új albuma: Ez Anglia utolsó nagy zenekara?

A Wolf Alice új albuma: Ez Anglia utolsó nagy zenekara?

Ez az album a nyár lejátszási listájára való: Ellie Rowsell, a Wolf Alice együttes énekese olyan koncertekről beszél, melyeket lehetetlen megszervezni és a felelősségről, hogy a fiatalabbaknak reményt adjon.
Már ahogy kezdődik: tompa hangú dobolással. Ritmusban lüktet, feltornyosul, a hangok tájékozása és egy énekhang, Ellie Rowsell hangja, mely a hullámverésben felugrik és átfordul. És akkor leterítik a szőnyeget a homokra a himnusznak: “Let me off, let me in. Let others battle.” Egy ajánlat, egy kinyújtott kéz. A dal egyszer csak nagy hirtelen véget ér. Régi indie-hagyomány (“independent rock” – fordítói magyarázat).
Most nem akarunk újra ajtót nyitni a vitának az indie-irányzat dicséretét és átkozását illetően. A sorainkban megnyilvánuló bizonyos fokú szentimentalizmust ezzel együtt nehéz lenne tagadni. Az általunk képviselt nézet: A kritikusok vagy nem értették, vagy nem akarták elfogadni, hogy itt csak a rock egy további, majdnem ugyanolyan sokoldalú előadásmódjáról volt szó. Innen származik a túlzott érzelgősség és önelégültség vádja egy olyan generációval szemben, melyet időről időre sajnos valóban jogosan neveztek politikamentesnek.

Ezeknek az időknek vége. Most, mikor a nyár úgy gördül a lábunk elé, mint a “Beach” hangjainak hulláma, mely a Wolf Alice, a lehető legidőszerűbb brit zenekar, új albumának első dala, majdhogynem új kifejezést szeretnénk erre az odaadással és igényesen megalkotott zenére, hogy eltávolíthassuk az indie-szegletből és szétkürtölhessük az összes parkban és stadionban, ha már maga az együttes nem teheti. Ennyire távoli és bizalommal teli, amit itt hallhatunk, egy felhívás az egyvelegből való szabadulásra, főleg a fiatalabbak számára.

Együttéreznek a fiatalokkal

Ami a fiatalokat illeti, ezt Ellie Rowsell is így látja. Először is a gyerekeknek énekel, mondja egy digitális interjúban, a legszívesebben egy olyan fesztiválon, mint a Leeds vagy a Reading, ahol máskor az igazán fiatal britek szoktak összegyűlni. “Pillanatnyilag sok emberrel együtt érzek”, mondja, “de a fiatalokat különösen sajnálom.” Ettől eltekintve tulajdonképpen egyértelmű volt, hogy Rowsell, a Wolf Alice énekese, dalszerzője és gitárosa, nem egykönnyen hagyja magát megfogni. Sem egy spontán video-interjúval (“nincs rendben a frizurám”), sem az indie-címkével vagy a pandémia-pszichológiával a nagy változásokat illetően. “Hamarosan harminc leszek. Mi minden történik mostanában! Csak mert pandémia van, nem kapcsolódik minden változás ehhez.“
De a külvilág mégis megváltozott. Tíz évvel ezelőtt alapította a gitárossal és énekessel, Joff Oddie-val, közösen az együttest, melyet Angela Carter egy novellája után neveztek el. Hozzájuk csatlakozott Theo Ellis basszusgitáros és Joel Amey dobos. Legkésőbb 2018 óta, mikor a « Visions of Life » című második albumukkal megnyerték a Mercury Prize-t és a Grammy-díjra is jelölték őket, a Wolf Alice nemzetközi szinten a gitárzene reményének számít. Ez a « Blue Weekend » című albummal most folytatódhat. De mielőtt olyan koncertekről beszélünk, melyeket lehetetlenség megszervezni, bürokráciáról és arról a politikáról, mely nincs tekintettel a zeneiparra, olyan szabályokról, melyek egy brit zenekarnak megtiltják, hogy nagy kísérettel egy maréknyi fellépési helyszínnél többet meglátogasson Európában – egy körülmény, mely Rowsellt káromkodásra készteti -, mielőtt tehát visszatérnénk az elkeserítő realitásba, legyen szó inkább arról a tizenegy új dalról, melyeket Rowsell még a pandémia előtt írt, melyeket a Wolf Alice egy somerseti házban megzenésített és Markus Dravs-sal, az Arcade-Fire-producerrel, a legnagyobb nyugalomban tökéletesített.

A « Blue Weekend » úgy hangzik, mintha a Wolf Alice a gitár-rock, punk, dream-pop és folk éppen megfelelő árnyalatait keverte volna össze, hogy végül kialakulhasson valami, ami utalásokkal teli (« The Sounds ») és előre nem látható (« Riders on the Storm » !). Walami, ami azokban a történetekben tükröződik, melyeket Rowsell messze a streaming-dalhosszon túl is elmond: “Can I belong here, the vibes are kind of strong here”, kérdezi jambusokban suttogva a “Delicious Things” című dalban és egy kerti party-t jelenít meg a Hollywood Hills-en italokkal, flörtökkel, szívességekkel és sztárokkal, akiknek az allűrjei szórakoztatják. Alapvetően sok minden szórakoztatja, a « Last Man on Earth » is, aki annyira vágyik a rivaldafényre, hogy maga körül már semmit nem vesz észre. Amit Rowsell eközben a hangjával csinál, ahogy a magasba csavarja és aztán újra keménnyé és fémes hangzásúvá teszi, elfogadhatóvá teszi az összehasonlítást Feist-tal és Courtney Love-val.
Ellie Rowsell sok ilyen meggondolásra tipikus popsztár-hozzáállással azt mondja « I don’t know », vagyis : legyen elég a varázs megtöréséből. « Lehetnek olyan dolgok, melyek zenészként fontosak a számomra anélkül, hogy mindenre tudnám a választ – vagy nem ? » Legalább azt a tervét elmondja, hogy több szakkönyvet akar olvasni, inspirációként, mert « az embert arra emlékeztetik, hogy nem csak egy érzésekkel teli zsák ». Számára az új album nem egy új kezdet, nem egy elfordulás attól, ami azelőtt volt. Inkább egy több magabiztossággal történő folytatás.
Kezdetben, amikor a Wolf Alice a Queens of the Stone Age-től inspirálódott és a zenei stílusa grunge-ként hangzott, amikor Rowsell még vámpír-mosollyal állt a színpadon és a videókban elektromos gitárokkal verekedtek, az együttes egy depresszív punkból és brit sznobizmusból álló arculatot mutatott (az új lemez « Smile » című dala egy ilyen maradvány a régi időkből). Mindezzel alig tudták palástolni bátortalanságukat. A rendező Michael Winterbottom 2015-ben filmet forgatott a zenekarral, az első nagy turnéjuk a buszon kialakuló szerelmi történettel egybekötve, és ezzel a turnéval a hirtelen jött hírnév és a szerepek közötti konfliktus általi kihívás kézzelfoghatóvá vált. Csak a koncert-jelenetek látványa tudatosítja bennünk a lehető legkegyetlenebb módon, hogy mit jelenthet egy ilyen együttes számára, ha a színpadok hirtelen másfél évre megszűnnek. A Wolf Alice a második turnéján, mely az egész világot felölelte, 187 koncertet adott. Rowsellnek manapság többszázezer követője van a szociális hálókon – és mégsem bízik bennük. « Ebben sok kíváncsiság is van. Hiszen én is követem a Kardashian-okat.” Egy koncerten csak egy töredéküket látja, de azért előtte állnak.

Hová megy az összes pénz?

A Sunday Times a következő kérdést tette fel februárban: “A Wolf Alice lesz Nagy-Britannia utolsó nagy zenekara?” Ez világvége-hangulatnak tűnt. Szebb lett volna a kilencvenes években híressé válni? Az ember mindenesetre “fuck a lot richer” lett volna, mondja Rowsell. És együttesként a figyelem középpontjában állt volna. Ez manapság már nincs így; mindenesetre már nem olyan érzés, már csak a lemezgyártó cégek és a sugárzó felületek hiányzó átláthatósága miatt is. “Hová megy tulajdonképpen az összes pénz, ha nem hozzánk?”
Van még egy változás, ami az olyan embereknek, mint Rowsell, gondot okoz: Egy fiatal brit együttesnek még mindig Londonba kell utazni, hogy az emberek lássák és hallják. De az élet és a színpadok bérlése a fővárosban annyira drága, hogy sokan inkább feladják. Ha már kifelé lezárták a határokat, a politika legalább a külterületek kis zenei klubjai érdekében tehetne eleget, mondja Rowsell. “A kormányunk olyan kulturális gyújtópontoknak tekinthetné őket, amilyenek ténylegesen. Helyiségek fiatalok számára. Nem a Nemzeti Színház.” Végülis az ország még mindig büszke a zenei történelmére.
Ezért is kaptak a Wolf Alice új dalai olyan címeket, mint “Feeling Myself”, “No Hard Feelings” és “Safe from Heartbreak”. Álmodoznak, lebegnek, reményt adnak és emlékeztetnek az utolsó boldog nyári záporra, arra, ahogy ismeretlenek egymásra mosolyognak, arra, ahogy az ember összehasonlítja magát másokkal és ahogy a jelen pillanatban él, amit, úgy tűnik, átmenetileg elfelejtettünk. A “Blue Weekend”, az album ezzel a megtévesztő címmel, ezért is a nyár nagy albumainak egyike.

Forrás: faz.net

 

4.9/5 - (210 szavazat)
KAPCSOLÓDÓ CIKKEK
Friss Adatvédelmi irányelvek tájékoztatónkban megtalálod, hogyan gondoskodunk adataid védelméről. Oldalainkon HTTPS-sütiket használunk a jobb működésért.